tudod, amikor úgy állsz teljes nyugalomban, beszélgettek valami aktuális hülyeségről. egyik lábadról a másikra dőlsz, élvezed ahogy a nap fényes sugarai az arcodat simogatják. élvezed, jó társaságban vagy. épp tárgyaljátok a múlt szombat estét, amiről sikeresen lemaradtál. 

kellemes emlékek pörögnek az agyadban, ahogy végignézel az ismerős arcokon. mennyi és mennyi emlék köt olyan emberekhez is, akikkel sose beszéltél... tavasz van, pár hónap, és vége az itt töltött nyolc évednek, itt hagyod az összes rettenetes pillanatot, kínos hallgatást, s velük együtt a drága pillantásokat, barátokkal nevetéseket, hétvégét tervezgető szavakat. 

kizökkensz. mindenki nevet ismét, elvétett mondatokat hallasz, megszokott hangok csengenek a füledben. vissza a valóságba. szürke emberek szöknek ki az épületből, egy másik jön, elkapja az ajtót és belép. örök nyüzsgés.

teljesen váratlanul lép be oldalról, és megszűnik minden létezni. a füled cseng, körülötted minden néma, üres tátogásokat ejtenek el az emberek.

- szia...

- cső.

- nem hoztál almát?

mosolyogsz. próbálsz mosolyogni. nincs értelmetlen dadogás, tudsz te beszélni - egy darabig. elkapja a tekintetél - miért, mire, hova, mit tettél? lassan visszanéz rád, ajkai gyönyörű görbe vonalra húzódnak, féloldalasan. aranyos, gyermeteg.

- nem.

percekig néz rád. mintha percekig nézne rád. kimondja, utolsó pillantást vet, ezredmásodperc alatt félrenéz, bemegy az ajtón. mintha percegik nézett volna rád, és a lélegzeted elakad, és a mosolya akár az álmodban, és a fal leomlott, és a távolság megszakadt. üveg csörömpöl a lábad előtt. a többiek mintha órák hosszat néznének furcsán. 

némán bámulod a lába nyomát. lassan felébredsz, hallod körülötted a nevetést - nem miattad. nem rajtad. addig jó. nem, nem kéne ezt éreznem - elejtett szitkozódások belül. senki nem hallja. becsatlakozol a beszélgetésbe, folytatod a dülöngélést, lépkedsz, szívod magadba a napfényt. mélyeket lélegzel, nem feltűnően. a szíved visszaáll, a mellkasod még picit zsibbadt, az agyad elszállt, és nem látsz mást, csak a keze hegyeit-völgyeit, ujjai vonalát, ahogy a kilincsért nyúl, csak a szemeket, amik a végtelenségig a tiédbe égnek, a lassan húzódó mosolyt, a lába nyomát, elsuhanó ívét; és üveg csörömpöl a lábad előtt, a többiek pedig nevetnek, és nem hallják a szíved hogy remeg meg ilyenkor - ők mit se sejtenek, ők csak heccből kérdezik folyton 'szereted-e?'. nem, ugyan, miért tennéd. gyerekes volna, megfontolatlan, fárasztó.

és mégis... mégis a legszebb reggeled madárcsicsergéssel, napsütéssel, finom illatokkal a konyhából indult, és egy gondolattal - vele álmodtál, s álmodban nem egyedül voltál. a mosolyával ébredtél, az illatával ébredték, a szívével ébredték az övében.

nem, nem szeretem. nem akarom szeretni. és kérdezhetném: értitek-e? mire mindegyik nagy szemekkel ingatná a fejét, megborzolná a hajamat, és elmenne mosolyogva. minek is kérdezném...

kellett írni egy listát, hogy mi az a 15 dolog, aminek örülni tudunk a mindennapokban.

a mosolyod rajta volt, de nem mertem kimondani, hogy a tiéd.

a melegséget éreztem anno, ugyan így mosolyogtam értéktelen tárgyakra, édes álmokat szőve hozzájuk, ugyan így akadt el folyton a lélegzetem, pontosan így történt minden, így vártam a másnapot, így vártam a következő percet, és

ugyan így tiltakoztam ellene.

aztán rájöttem, hogy milyen jó a drága öntudatlanságban lebegni kibaszott felhők között, amikkel együtt szállított a lágy szellő. hogy lassan magába ránt, és tiltakozni már fölösleges.

minek álltatod magad, te hülye?

/persze ezt sem mondom majd ki soha./

hogy képes leszek elsiklani minden felett. igen, lehet, hogy túlreagálom.

semmit sem tudsz, és ez a semmi is több annál, mint amit bárki rajtad kívül megért. 

túl gyors minden. nem ilyen szoktam lenni, nem ilyen.

próbálok nem túl sokat gondolni. képzelni. érezni.

igen. álmodozom. a boldogságomtól vagyok boldogtalan.

ha képes voltam több éven keresztül elnézni mellette teljes közönnyel, miért pont most, a legvégén kell rájönnöm, hogy mennyire fontos? 

és leginkább, miért kell eközben mást magamhoz láncolni?

rájöttem, hogy én vagyok a rosszfiú, aki csak játszik, de nem lát és nem érez.

beletörődtem a gondolatodba pedig nem akarok, és borzasztó boldog vagyok.

egy tucat emberbe hittem magam 'szerelmesnek', és úgy hiszem, voltam is. először csak kitartóan imádtam egy embert, három kettő éven keresztül, egy éves önmagammal folytatott harc után, mialatt rájöttem, hogy mit akarok. persze ez egyszerű tiniszerelem.

csapongtam. 

négy drága hónapig őrültem meg egy emberért, négy drága hónapig köszönt vissza mindenhonnan drága arca, négy drága hónapig szállt felém minden ágon csücsülő összes virágról, minden frissen nyírt, harmatos fűszálról, minden nyitott ablakon beáramló tiszta, lágy fuvallatban édes illata. megbolondultam az illatáért. a leggyönyörűbb volt a világon. igen, illata gyönyörű volt, mozdulata csengett, mint chopin harmadik szonátája. maga volt az ihlet, az volt nekem, mi radnóti miklósnak fanni, mi mozartnak a zongora, mi monetnek a normandiai sziklákat csapdosó, örökké változó hullámok.

hihetetlenül imádtam. határok nélkül. ébren, álmomban. most azt hiszed, istenítem - nem. egyszerűen ott volt mindenben, éreztem, s úgy véltem érezni, ismerem. jó volt.

alig ismerem. semmit nem tudok róla, és erre most jövök rá. amennyit viszont tudok, teljesen lerombolta azt a megálmodott embert, akiről úgy hittem, majd megtalálom, és majd megérdemlem, hogy szeressen, illetve meglelem benne mindazt, ami kell nekem, és majd tiszta szívemből szerethetem.

megismertem egy velejéig romlott, sértődékeny, önfejű, kétszínű alakot, akitől távol akartam maradni. és mivel kerültem még közelebb? egy egyszerű mosollyal. egy olyan varázslatos mosollyal, ami azonnal meggyőzött, hogy én ehhez az emberhez tartozom. ehhez az emberhez kell tartoznom.

meg akartam ismerni, nem akartam tőle semmit, csak megismerni. én tényleg próbáltam csak így gondolni rá, de túl tökéletes. túlságosan hozzá láncolódtam, túl sok emlék köt hozzá. túl sok perc. túl sok apró mozdulat, amiket elvétve láttam. nem bírom, nem bírnám nélküle az életem. ha nem szeretném, mert szeretem, hihetetlenül, akart akaratlanul, végtelenül, felhőtlen boldogsággal... ha nem szeretném, értéktelen lennék, kiveszne belőlem minden.

elhiszem, sőt értem, hogy vannak jobb emberek, vannak értékesebbek a világ számára, tudom, hogy fogok még mást szeretni - de nem akarok. gyönyörű minden, tavasz van akkor is, ha szürke az ég, ha négy fehér fal közé vagyok beszorítva.

volt.

minden csak volt. kezd belőlem kifogyni az a határtalan szeretet, kezd belőlem kifogyni minden. hisz ő volt nekem fanni, a zongora, normandia, a rohadt hullámok, az összes padláson megposhadt festmény, kottafüzet, régi szerelmes ballada.

mi történt velem?

sírok. mentsetek meg.

és most? igazán boldog lennék valaki másnak az imádásától? nem. hazugság, minden ami bennem van, hazugság, nem akarom, mentsetek meg! mást nem imádhatok annyira, és én annyira akarok, hihetetlenül, akart akaratlanul, végtelenül, felhőtlen boldogsággal.

én csak boldog akartam lenni...

/átestem a holtponton/ 

mert természetellenes és erőltetett lenne. a szeretet nem lehet ilyen.

pedig csodálatos lenne szeretni téged.

'you make me wanna feel

things...

i've never felt before'

angus & julia stone

borzasztó furcsa ez a tudat. ez az állapot. borzasztó furcsa ez a világ, s leginkább benne én. pedig én tényleg próbálom, nem akarom túlreagálni.

csak ölelések, csak elmosódott csókok, semmi. nem kéne így gondolnom rá. részeg voltam, részeg voltál.

mindig is akartam, tudom, s talán te is sejted egy részét, de közel sem az egész történetet. csak egy elcseszett, távoli, homályos ölelés, csak egy feledni való csók az arcodra. ennyire vágytam, már mióta.

már akkor is, amikor nem tudtam megnevezni.

senkinek nem mertem bevallani, sose mertem, úgy hittem valahol mélyen, hogy nekem nincs jogom érezni valaki iránt, akit nem is ismerek.

tulajdonképpen csak ezt akartam. megismerni. lassan, évek alatt eljutottam odaáig, hogy láttam, hallottam, éreztem, apránként gyűjtöttem a szívembe magamba a részeit.

leírhatatlanul üres lenne a világom nélküle.

pedig nem is része igazán, csak ilyen elbaszott estéken, amiket aztán ő elfelejt, én pedig drága álmokat szövök köréjük.

'nincs közöm hozzá és úgy a társam'

borzasztóan vágyom rá, görcsösen kell, akarom, igénylem hogy rám nézzen, figyeljen rám. ilyenkor belül megfagyok. remélem, hogy a külvilág nem érzékel semmit.

elveszem a kék szempárban

és kiesik minden, már nincs

semmi a világon te csak

meg a szemeid

és én, a betolakodó

ki meglesi titkaid.

miért nézek el mindent? miért próbálom figyelmen kívül hagyni azokat amiket mostanában mondasz? miért próbállak még mindig szeretni? miért nem bírom elfeledni azt a csodás egy évet ami alatt mindent megtudtam rólad?

küldeném.

a picsába.

elegem van már abból, hogy folyton a szeretteimeg bántod. elegem van abból, hogy ezerszer megkérlek szépen, és te még mindig viccesnek hiszed magad. annyiban hagytam, a te véleményed. volt.

egyre inkább elfelejted, mi a valóság. te is egy másik, tökéletes álomba menekülsz, ahol senki más nem számít, csak te.

megbocsátottam százszor, de mostmár elég. nem egyszer hangoztattad a hülye állításaidat róla.

nem is beszéltél vele. sohase beszéltél vele.

aljas/undorító/féreg/szarházi/utolsó/ribanc

ennyi nem volt elég neked. az egyik felemet szétgyilkoltad, és nem érted be ezzel. gazember vagy. észre se veszed, hogy mennyire élvezed nézni, ahogy szenvedek miattad. nem hiszem el, hogy nem láttam. nem láttam, hogy csak megjátszod a kis szereped. játszadoztál velem egy évig, és most megmérgezted az agyam, elvetted a lelkem, kést döftél a szívembe.

lehet, hogy tévedek. lehet, hogy igazi vagy, nem egy ócska hazugság. lehet, hogy csak nem bírod elviselni, hogy mást is szeretek rajtad kívül.

tény, én se bírnám ki nélküled. nem bírtam volna ki nélküled. kinőtt játékom vagy, eldobott papírgalacsinom, félbehagyott könyvem, megcsalt szerelmem.

mindegy vagy nekem, mindegy vagyok neked.

mi történt velünk? mi történt veled? miért kell minden egyes alkalommal változatos szókinccsel kifejezned, hogy mennyire gyűlölöd azokat, akiket szeretek?

vélemény. ízlések és pofonok. nem gátollak, gondolj amit akarsz. gondolj.

hányszor kértelek meg szépen, de nem hagytad abba. beleuntam. nem tudok már úgy rád nézni. belőled a teljes érdektelenség, a mély gyűlölet, a szürkeség sugárzik. nem akarom, hogy magaddal ragadj.

elveszett belőled minden. utálnom kéne. hisz te se szeretsz. elvesztem.

sírnék.

szánalom/röhej/gyerek/kés/penge/vér/loccsan/lassan/padlón

mi történt velünk?

/ezt se tudom majd soha elmondani./

edit: de.

sose voltak titkaim. viv most is tud rólam mindent.

álmodtam, g-vel álmodtam, beszélt. lent ültünk az ebédlőben, én épp akkor értem oda. nem is vagyunk ebédesek. beszélt. rólunk. úgy, hogy mi. 

nem merem elmondani senkinek, nem is akarom. félek ettől az álomtól.

utána elmentünk. tavasz volt, sétáltunk. csak sétáltunk. semmi más. és mosolygott, végig. annyira imádom ahogy mosolyog.

azt hittem, hogy kurva szerelmes vagyok.

judit meggyőzte, fotózni fogunk.

soha nem voltak titkaim. szégyellem, hogy vele álmodtam. szégyellem, hogy szerelmes vagyok a mosolyába.

***

boldog vagyok. a féltékenység apró szikrái is kialudtak - örülök a dusánéknak. örülök, mert hihetetlenül boldog; elértem, amit akartam, anélkül, hogy bármit is tettem volna a beletörődésen kívül.

mostanában jól esik egyedül ücsörögni. akárhol. hallgatni a hangokat, bámulni a semmibe, mosolyogni. fejtegetni magam. fejtegetni másokat. fejtegetni minket.

vajon, ha minden erőmmel azon leszek, sikerülni fog? sikerülni fog legyőzni önmagam? sikerülni fog széttépni a lelkemet, kiszakítani belőle az összes hangot, illatot, mosolyt ami belőle van? sikerülni fog apránként visszaépíteni azt az álomvilágot, amit még a röhejes menekülésem előtt szépítgettem?

talán sikerülne elfelejteni a kék szempárt...

válaszokat akarok, olyan válaszokat, amik jók mindenkinek.

szánalmas lenne, ha éreznék valamit. érzelmek nélkül üres voltam, de most élőhalott, aki levegőért kapkod. az jobb volt.

nem akarok újabb hibát, ami szétmarcangolna. végre találtam valami boldogat a tényleges valóban, nem csak az álmaimban, és azt is elragadják előlem, vagy magam ragadom el az örömöt. elvették tőlem, elrabolták, elzárták a szerelmet, és most az elérhetetlen után futok.

jó, hogy elérhetetlen, különben még a végén megkapnám, és nem lenne elég. nekem semmi sem elég. röhej.